Hírek, bejegyzések
Interjú Debórával

Talán az első lépés ezt elolvasni...

Kedves Látogatónk, a 2003.-ban Debórával készült interjú szövegének olvasása átfogó képet ad a Manduria-i Mária jelenések 10 évéről.

A Szűzanya születésnapja

Megtudtuk a pontos dátumot.

A kiemelt katolikus főünnepek egyike Kisboldogasszony ünnepe, szeptember 8.-án. De...

Köszöntjük kedves Olvasóinkat

Kedves Olvasónk!

 

Nagyon nagy öröm számomra, hogy a Manduria-i Mária jelenések és Jézus belső beszélgetései Debórával immár mindenki számára elérhető közelségbe került.

Egy pap írja: „Nemeslelkű tanítványaim!"


Ide írok néhány sort egy előttem fekvő szórólapról:


„A Sátán elérte, hogy istenként tiszteljék, létrehozta egyházát, vannak papjai, fekete miséket celebráltat, ahol - kimondani is szörnyű! - Engem áldoznak fel Neki.
A Sátán már e világ fejedelme, és egy lépésre van csak attól, hogy teljesen lerombolja a világot, az embereket pedig örökre tönkretegye.
De nem fog sikerülni! Mert Legszentebb Anyámat küldöm a földre, százfelé... De szükségünk van nemes lelkű tanítványokra is, mert nem akarom csillogtatni Mindenhatóságomat. Meg akarom alázni a Sátánt, úgy, hogy Legszentebb Anyám és egyik nemes lelkű tanítványom ökle győzze le őt..."


Én egy szeretetotthon káplánja vagyok, és szeretnék a nagyvilágtól még inkább elzárkózva élni. És mégis, akaratomon kívül - akarnom oktalanság lenne - Jézus Urunk engem Olaszországban és külföldön egyre több „kedvelt lélekkel" ismertet meg.
Kik ők? Nem tűnnek még tökéletesnek, de már a tökéletességhez vezető úton járnak, bár még magukon viselik erkölcsi és lelki korlátaik terhét.
Ők nem szenvedés nélküli nők és férfiak..., sőt. A földön két lábon óvatosan járók ők, akiknek személyes és családi gondjaihoz hozzáadódnak felebarátaiknak - szeretetből megosztott - nehézségei is.
Nem is Isten által „előnyben részesített" személyek ők, mert tudjuk, hogy Ő szeret mindnyájunkat, egyenként, az Ő tökéletes vagyis határtalan módján. Az eredményben való különbséget én abban látom, ahogyan ezek az emberek meg akarnak felelni Isten terveinek.
Ők tehát emberek, mint mi, de ők Isten ajánlatára igent mondtak - és nem szűnnek ismételni ezt, akár kezdetleges, ösztönös, akár egyre inkább tökéletesedő formában, és saját létüket bizalommal helyezték az Ő kezébe.

Hogyan is felejthetnénk el Erzsébetnek (a Gábriel Ark¬angyal üzenetének elutasításáért némává tett, túlságosan is racionális Zakariás feleségének) szomorú szavait, amint szeretettel nézte fiatal unokahúgát, azidőn már Urának Anyját: „Boldog vagy, mert hinni tudtál!..."
Szeretek úgy tekinteni ezekre az emberekre, mint gyönyörű gyümölcsökre, melyeket imádsággal és a gondok csendes megosztásával kell védelmezni, mert a jégeső, a szél és az élősködők fenyegetik még őket.
A századokon át megújuló fán teremnek, melyet Isten mindig is művel, ez a fa az Anyaszentegyház fája.
Találkoztam közöttük fiatalokkal és idősekkel, gyerekekkel és fogyatékosokkal, nőtlenekkel és házasokkal. Sokféle kulturális közegből származnak, a legváltozatosabb élettapasztalatokkal, melyekre azelőtt tettek szert, hogy megismerték az Úr ezen adományait.


És megismertem Debórát
Ezeknek az embereknek változatos és sajátos küldetéséhez alázatosság járul, nagylelkűség és nyílt szív. Állhatatosán, egyszerű és ragyogó hitben élnek, mely végül is csendesen minden akadályt elhárít.
E lelkek között találkoztam Debórával.
Életét röviden így foglalnám össze, tudván, hogy nincs ellenére: Debóra tizenhét éves koráig úgy élt, ahogyan, sajnos, a mai fiatalság nagy része él.
Lelkileg sivár környezetben született és nőtt fel, egyáltalán nem törődött a vallási kötelezettségekkel. Sőt, nagyanyját is megszidta, hogy öregkorára már csak olvasni és imádkozni tud.
Milyen szép is látni azt, hogy a kegyelem - „fortiter ét suaviter", ahogy ezt latinul mondják - ezt az extrovertált tizennyolc éves lányt a diszkókból a szív folytonos imádsága felé vezette!
A vidám, de üres élet helyett barátaival együtt, akikkel együtt szervezte rossz tapasztalatait, a szent és igényes apostolságot választotta. Debóra, aki még az ünnepeken sem vett részt a szentmisén, néhány év alatt (2000-ben töltötte be a 27. évét) misztikus, de igen fájdalmas módon átélte Jézusnak szegény világunk megváltásáért átélt szenvedését és halálát. Feltámadásának boldogsága erősíti meg Debóra szívét, hogy néha sírva, néha mosolyogva, de folytassa küldetését.
A régi és az új misztikusok irataiban olvastam, hogyan élték át ők az Úr Szenvedését. De szemtanúként átélni... Ez a tapasztalat felkavarta hitemet és a Szent Áldozat általam való bemutatásának felületes szokásait. Az Ég különös adománya volt számomra, hogy „belülről" érezhettem, Urunk mennyire szeret minket, és mennyire szomorú, mert nemigen válaszolunk Neki.
Alaposan olvastam Debóra írásait, de nem találtam benne semmit, ami szemben állna a Tanítással és a keresztény erkölccsel. Lehetőségem nyílott arra, hogy ezt a lányt a mindennapok valóságában is megfigyelhessem. Természetes módon és igen élénken viselkedett, ami talán hihetetlen azoknak, akik úgy képzelték el, mint egy szobrot a jászolban.
Milánóban, Amsterdamban, Assisiben és egyebütt másokat is megismerhettem - egyes embereket és családokat, akik részt vesznek küldetésében. Akkor még erősebben kértem a Szentlelket és a Bölcsesség Trónját, hogy adjon igaz ítéletet.
Az én ítéletem, melyet alávetek az Anyaszentegyház megfelelő módon és időben adandó ítéletének, ha ez számít: teljes egészében pozitív.
Debóra még nem szent. Az út számára is hosszú és fáradságos lesz, mert Sátán és a másképp gondolkodók már akadályokat állítottak és a keresztet tapossák.
De azóta is az akarat engedelmes eszközének látom, aki Isten kezeire bízta magát, saját lelkének és mások lelkének - részben már érezhető - javára. Ezért nyíltan megmondom, bízom benne, és imádkozom azért, hogy Debórának sikerüljön véghezvinnie azt a küldetését, melyet Isten rábízott.

 
Nincsenek túl sokan?
Olasz és külföldi kiadók katalógusait lapozgatva („divattal szembenálló” kiadók, őket szeretem és bátorítom!) megállapíthatnám, hogy manapság már szinte túl sokan vannak ezek a karizmatikusuk, túl gyakoriak a látomások és a csodák, túlságosan is gyötrődőek ezek a sugalmazottnak beállított írások.
Most magamnak válaszolok, és annak, aki egyetért velem. Ha gyanús személyekről, silány tényekről van szó (az erdőkben sokféle gomba nő együtt), már egy is sok lenne ezekből az emberekből és „lényeikből”.
De ha óvatos osztályozás után a Gondviselésnek határt nem szabva ezek a személyek legalább emberileg hitelesnek, a tények pedig biztosnak tűnnek, nyugodtan megállapíthatom, hogy nincsenek túl sokan. A virágzás, melyet a Szentlélek ösztönöz, hogy szegény földünk újra az ősi Kertre hasonlítson, szerintem még csak most kezdődött. Halleluja! A szomorú tél is véget ér egyszer.
A vita szándéka nélkül mondta valaki, hogy az Anyaszentegyház néhány életképtelen tagját a mindenható és szabad Isten Lelke azzal pótolja, amit a világ kicsinynek és törékenynek, szinte figyelemre sem méltó kacatnak tart.
A Könyörületes Isten Debórára is végtelen kegyelemmel tekintett, felemelte őt a pocsolyából és bevezette a „Celeste Verdurá”-ba. Ateista életétől elfordítván őt, a Mindenható vele is nagy dolgokat visz végbe. Neki mindig is tetszett a hatalmasokat leborítani trónjaikról, hogy helyükre az alázatosokat emelje!
Előre hát, Debóra, és mindenki, aki követni akar, még ha vérző lábakkal és térdekkel is a Kálvária útján! Bátorság, fiatal és erős kürénei, te, aki Jézussal vállvetve haladsz előre az egyetlen megváltó Kereszt alatt! A megrendíthetetlen egyház új Pünkösdje és új Tavasza nincs már olyan messze...

 

 

Melegnano, október 4-én, Assisi Szent Ferenc ünnepén





DON RENZO DEL FANTE